Minden egyszerre mozdul, hogy valami megteremtődhessen. Nem egy személy munkájának az eredménye – ez egós nézőpontból egy megfosztás. Lerombolják a nimbuszát, a saját nagyságáról szóló elképzelését, annak a javára, hogy sokkal nagyobb, sokkal jobb, sokkal tisztább vegye át a helyét, amiben összetartozás van, „együttség” van, egyként cselekvés van, valódi megvalósulás és ezáltal könnyűség, tisztaság, erőfeszítés nélküliség, természetesség van. Mindenki magától tudja a helyét, mindenki magától teszi a dolgát.

Ez nem jelenti azt, hogy te nem fogsz szembesülni azzal, hogy néhány kollégád az asztalra csap és dühöng, hogy nem akarja ezt megcsinálni, mert neki nem tetszik. De ha te jelenlétként vagy jelen, miközben a kollégád dühöng és tiltakozik, akkor egy érdekes dolog történik: te nem táncolsz a kolléga ellenállásával, nem ülsz mellé a gödörbe, hanem csak jelen vagy csendként, tudatként. Látod, hogy történik az ellenállás, és nincs táncpartner. Mi történik az ember dühével? Megunja, abbahagyja. Egyszer csak magától jön, hogy van egy ötlete, hogyan kéne ezt megcsinálni. És te nem csináltál semmit. Nem mondtad a kollégának, hogy ki foglak rúgni, ha ezt nem csinálod meg, nem vontad magad kétségbe, hogy biztos valamit rosszul csinálsz, mert a kollégádnak nem tetszik a feladat.

Ha csak jelen vagy, és hagyod, hogy történjen, akkor jelenlétként független vagy minden ellenállástól. Vagyis az ellenállás is szabadon játszhat és tiltakozhat a feladat ellen, de NEM TUD MEGÉLNI AZ ELLENÁLLÁS A JELENLÉTBEN. Ezért abbahagyja. Átveszi a helyét az üresség, megszűnik az ellenállás, Te pedig nem csináltál semmit. Egyszerűen csak jelen voltál az ellenállás számára is.

Ha Te nem vonódsz bele az ellenállásba, nem viszonyulsz hozzá semmilyen módon, akkor az ellenállás nem marad életben, meghal. Ez a legnagyobb segítség az ellenálló kollégának, miközben neki nem kell rájönnie az önvalójára, nem kell megváltoznia, nem kell felnőnie hozzád. Megszűnik az ellenállása, magától szűnik meg. Senki nem csinál semmit. A feladat mégis el lesz végezve, mert a kollégában megszűnt az ellenállás, mert a Te jelenléteddel találkozott, nem egy másik ellenállással.

Fontos felismerni, hogy az ismerkedés elején van egy elvárása az embernek (elképzelés a helyes viselkedésről), hogy mit kell tenni ahhoz, hogy elhiggyem érdeklődik irántam az illető pl. hívogat és rendszeresen jelentkezik. Ez a valóságban nem így jelenik meg. Ha például nem hiszel magadban és a szerethetőségedben, akkor az illető legfontosabb megnyilvánulása úgy mutatkozik meg feléd, hogy nem keres, mivel ezzel felszínre hozza benned az összes azonosult gondolatodat azzal kapcsolatban, hogy nem vagyok elég fontos....stb. Persze ez csak megint egy kiragadott példa, mivel ennek végtelen formája lehet. Azalatt az idő alatt míg nem jelentkezik van időd arra, hogy az ezalatt felmerülő elutasítást kifejező gondolatokat és hitrendszert önmagad valóságaként ismerd fel és a figyelem csak a teljességedre és a létezésed lényegére irányuljon. Ha ez nem történik meg, mert még mindig a másik jelentkezésétől függ, hogy fontos vagy-e és a létezésed nélkülözhetetlen az Univerzumban, akkor biztos lehetsz abban, hogy csalódni fogsz, mivel ezzel csak továbbra is elutasítod önmagad létezésének teljességét és kétségbe vonod a szerethetőségedet. Minden pillanatban bármi is történjen csak az az egyetlen irány maradhat, hogy a létezésed a legteljesebb tapasztalat és megnyilvánulás. Majd ez vissza is tükrözi minden más, még a párkapcsolat is. Ilyenkor szokott megtörténni az, hogy igenén ezt csinálom de mégsem működik. Ha tényleg valaki teljesen átadja megát ennek a valóságnak akkor az előbb említett mondat már soha nem hagyja el a száját, hiszen annyira biztos a valóságának teljességében, hogy annak megkérdőjelezése már semmilyen formában és semmilyen tapasztalat hatására nem születik meg. Ha viszont mégis kétségbe vonom gy élethelyzet és tapasztalat hatására azt, hogy működik-e az életem vagy a párkapcsolat a számomra, akkor még mindig a tapasztalattól és másoktól függök, ami továbbra is csalódást fog hordozni magában.

Ha valami érték(es), akkor annak minden része értékes ugye? Hiszen egészében értékes.
Ha valami egészében értékes, akkor épp úgy értékes, ahogy van, ugye?

Pl. ha van egy értékes vázánk még őskorból, akkor az pont úgy értékes, ahogy van, ugye?
Ugye nem mondjuk azt rá, hogy fúj, ez csúnya, ez selejtes, ez csorba, ezen nem szabályos a rajzolat, ezen rondán rajzolták a kört, ennek nem ilyen színűnek kellene lennie, miért nem élénkebb a színe, miért olyan girbe-gurba az öblös része, miért nem szép sima a felülete, fúj, ez tökéletlen, mert alig van rajta tökélestes rész.... :) :)

Milyen érdekes nem? Az őskori tökéletlen, haszontalan, használhatatlan, semmilyen szükséget ki nem elégítő, mégcsak nem is szép, nem is jó dísznek sem, csak egy "fölösleges" kacat, egy helyfoglaló porfogó... valami.... Az tud értékes lenni.
Tud úgy értékes lenni, hogy minden vele kapcsolatos tapasztalatunk (!)
értéktelen tulajdonságokról szól. Mégis értékes...

Az ember ugyanezekkel a tulajdonságokkal meg értéktelen...

Hát ez meg hogy lehet? Miért értékesebb egy őskori váza, mint egy ember, noha a tapasztalatok "azonosak"? Mert a vázáért sokat fizetnek, az emberért meg nem? De miért fizetnek sokat egy ilyen vázáért? Mert ritka (a koránál fogva)? Na és akkor a ritkán megtalálható, nagyon öreg korú emberek miért nem számítanak értékesnek? Csak mert nem fizetnek értük? :)

Látod, hogy mennyi múlik a mércén, ami méri az értéket? :)Eszerint akkor az ember nem olyan értékes, mint egy váza... :) Vagy pedig a mérce rossz...

Ami értékes, annak a részei is értékesek. Ahogy a vázának. Az ember is "tökéletlen" a maga módján, miközben ugyanakkor a legtökéletesebb "valami" az egész Földön. Az ember legtökéletlenebb "része", hogy saját magát kevesebbre képes értékelni, mint egy vázát. :)

Ugyanakkor az ember nem tudna ilyen értékes, ilyen tökéletes lenni a Földön, ha ezt nem tehetné meg... Épp így értékes, épp így jó. Ilyen tökéletlenül értékesen. Ha az ember értékes, akkor minden része értékes... A csúnya, a csorba, a problémás, a hibás, a hiányos, az "öreg", az elszíneződött, a torz, az ügyetlen, a buta, a vesztes, stb. részei is értékesek...

S mikor ez meg van engedve, akkor azt úgy hívják: teljes elfogadás. Teljesen elfogadom magamat és másokat olyannak, amilyenek.
A teljes elfogadás nagy érték, minden ember erre vágyik. :)

Vajon kié ez a nagy érték? Hol van az "hely", ahol minden és mindenki úgy van elfogadva, ahogy és amilyen, ahogy VAN?
Hát nem a VAN-ban? A Lét-ben? A Feltétel nélküli szeretetben?
Talán nem ez az a bizonyos nagy érték?
Talán nem ezért vágyik rá mindenki?
S ha ez az a bizonyos nagy érték, érték, akkor ennek minden része értékes kell legyen...
Ha minden része, ha mégoly pillanatnyi is, értékes, akkor az ember a maga kis tökéletlenségeivel, hogy a csudába lehetne értéktelen? Ha pedig az ember értékes, akkor a részei is értékesek kell legyenek, akármilyenek is...

Akkor tulajdonképp az értéktelen nem is létezik, ugye?

Csupán filozófia, elmélet, fogalom, elvont, ki van vonva a létezés valóságából...
Az Én nem lehet értéktelen... Legyen az bármi is, bármilyen is... Nem lehet értéktelen, nem lehet értéktelen, nem lehet értéktelen....
Vajon milyen érzés az Énre úgy tekinteni, mint az érték élő megtestesülésére? Milyen érzés minden Én-re így tekinteni? Még a "másik ember" Én-re is? A világ "legrosszabb" emberére is így tekinteni? Vajon milyen érzés az, ha a világon mindenki úgy tekint mindenkire, hogy ÉRTÉKES?
Akkor nem merül fel többé, hogy Ő nem kell, nem számít, nem jó, nem elég jó, nem méltó, nem érdemes, nem hasznos, nincs neki jelentősége, nem tartozhat ide, nem jöhet ide, nem osztozhat velem, nem szeretem.... Ugye?

Ha értékesként bánok mindenkivel, akkor ez milyen érzés? Milyen kapcsolat? Mennyire formálja át az egész életem?
És az, ha nemcsak mindenki, hanem minden értékes az életben? És eszerint bánok vele?
Mi lesz akkor? Milyen akkor a világ, az élet?
Csak nem.... ?
Csak nem a szeretetről, tiszteletről, megértésről, békességről, kölcsönösségről, valahova tartozásról, segítségről, támogatásról, örömről, az élet ünnepléséről szól?
Csak nem az derülne ki, hogy az élet minden része jó úgy ahogy van? Értékes, kielégítő, teljes, boldog, örömteli, hiánytalan, félelem és szenvedés nélküli? Ajándék, ugye? Ajándék, hogy ezt mind meg lehessen ünnepelni...
S vajon, mikor ilyen az élet, akkor egészségesebbek vagyunk? Jól érezzük magunkat? Ellazulunk?

Vajon mi választ el attól, hogy legalább ugyanolyan értékesnek lássuk az embert, az életet, mint egy értékes őskori vázát? :) :)
Ez maga a szakadék önmagad és valódi önmagad között... :) :) :)
Érdemes megfejteni, ugye?

Az agresszió megengedésének példája, csak azért nehogy valaki félreértse a megengedését....

Az elménknek van egy kondicionált fogalma a megengedésről. Ezért, ha eszerint értelmezed a megengedést, akkor az agresszió megengedését valahogy így értelmezheted: szabad engem megütni, bántalmazni, stb. szabad nekem másokat megütni, bántalmazni, stb.szóval akkor tűrjem el, hogy szenvedek.

Valójában a példa kedvéért (mert a végtelent példázom épp :)) a megengedés ebben az esetben így néz ki: szabad felbukkannia az agresszió energiájának (azaz az érzésnek), s éppen amikor felbukkan (nem előtte!!, nem utána!!, nem ezen agyalva!): ez teljesen az éber tudatoságom jelenlétében történik - azaz tudatosan figyelem. Látom. Látom, hogy látom. Látom, hogy már akkor észreveszem, hogy felbukkan, amikor MÉG ENERGIA, AZAZ AMIKOR ELKEZD ÉRZŐDNI.
NEM MOZDULOK, mert az NEM VAN. Azaz nem ütök, nem szólok egy kukkot sem (nem kiabálok, nem dühöngök, nem mondom ki mit gondolok, stb.)...

NEM CSINÁLOK SEMMIT, mert a tett NEM VAN. CSAK AZT ENGEDEM MEG, AMI VAN. S AZ EBBEN A PÉLDÁBAN az érzés épp felbukkanása.

ENNEK A SZÁMÁRA VAGYOK JELEN. AZ VAN, HOGY MEG VAN ENGEDVE NEKI, HOGY ÉRZŐDJÖN. AZ VAN, HOGY tudom, hogy ez nem a szeretet, hanem a szeretet hiányának megnyilvánulása. Az van, hogy van, szóval nem kell elfojtani, megakadályozni, megszüntetni, elnyomni, hibáztatni magam érte, stb.... Már VAN.

Viszont érzem... Ez, hogy érzem, ez akarna reagáltatni, cselekedtetni (üvölteni, ütni, elfojtani, megszüntetni, stb.). Ez az érzés felbukkanására adott szükségtelen és kondicionált!!! reakció lenne.

Látom a jelenlétből, hogy készülne felbukkanni a kondicionált reakció... De továbbra is csak VAGYOK, mozdulatlanul figyelve, ahogy és ami mozdul mentálisan és érzelmileg...

Ez komfort zónán kívül van, amíg nem teljesen Önvalóként éled önmagadat. Néha egyenesen "pokoli", szenvedős, rossz érzés.... Tudod miért? MERT NEM EZT SZOKTAD MEG, NEM ERRE VAGY KONDICIONÁLVA. Arra vagy kondicionálva, hogy ne engedd meg az agresszió energiáját...

De ezt is "csak" látod, látod, belértve, hogy érzed is... :), másképp nem tudnál tudatos lenni egy érzésről... másképp nem látnál egy érzést... És ahogy érzed - látod-figyeled.... A teljes megengedésnek eme tüzében (néha szó szerint éget, mint a tűz :) ), egyszercsak megérzed (ha nincsenek ilyen elvárásaid!!!)... hogy ez piszok jóóóóó. Az agresszió energiája-érzete eltűnik (ami felbukkant az el is tűnik magától). Úgy tűnik el, hogy semmit sem tettél, és így senkinek nem esett bántódása, nem mondtál semmit, így senki sem bántódott meg, és nem is fojtottad bele magadba, nem kellett ellenállnod.

Ilyenkor megérzed, milyen is NEM CSINÁLNI SEMMIT és mégis azt "kapni", hogy minden tökéletesen működik NÉLKÜLED (személyes Én nélkül).
Ilyenkor megérzed a megengedés elképesztő erejét, ízét. Megérzed a fogalmon túli valóságát. Megérzed, hogy ez tényleg te vagy, ez a furának látszó láthatatlan MEGENGEDÉS, amit nem csinálsz, hanem van.

Elképesztő a hatása. Elképesztő ahogy ráébredsz, hogy az agressziót is megengedheted, mert NEM TESZ TÉGED AGRESSZÍVVÉ. Ez is egy jelenség, ami benned felbukkan és benned tűnik el. Ezáltal egy veled, belőled van.

Mégis ezzel egyszerre, "kÍvülről" látod. Látod, hogy látod, szóval nem azonos veled.
EGY VAGY VELE, DE NEM VAGY VELE AZONOS. NEM TE VAGY, és mégis egy vagy vele az adott pillanatban. Ez az elmondhatatlan benne, mert nem tudom szavakba önteni, hogy milyen, te viszont meg tudod élni. A tiéd. Te vagy.... Élménynek igazi csúcsélmény :).

Ez teljesen felszámol belőled minden agressziót, amit eddig megrekedt benned, ami a múltból beleszennyez a VAN-ba. Elégeti (néha szó szerint így érzed), felolvasztja, feloldja. Mert az agresszió is csak a fényre vágyik, csak a szeretetet akarja. Téged. Ezért benned tud megpihenni, a megengedésedben. Hozzád tér vissza, hogy szeresd úgy, ahogy van. Ettől szeretetté válik és véget ér agresszióként. Az agresszió agresszívebbé attól válik, hogy ez meg van akadályozva.
Te pedig látod, hogy látod mindezt. Emberként is látsz ezzel egyszerre. Így hát látod, hogy látod és közben azt is látod, ahogy emberként piszokul jól érzed magad és úszol a feltétel nélküli szeretet eme transzcendenciájában. És örömödben max. ilyesmit bírsz kinyögni, hogy " hát ez meg mi?".

Remélem értitek és érzitek a különbséget. És remélem senki nem érzi felhatalmazásnak a megengedést agresszióra, bántásra, stb.
Remélem azt is látjátok ebből, hogy a megengedés a valódi védelem, nem pedig a meg nem engedés.
Remélem azt is látjátok ebből, hogy nem a szabályok, a bűntetés kilátása, a negatív következmények, az erkölcsök eredményezik, hogy nem agresszívkedünk másokkal... Ez a szeretet automatikus természete... Feltétel nélkül.

Mindegy, hogy téged akarnak leuralni, vagy te vagy agresszív. Mindkettő az agresszió energiájának a két pólusa. Úgy tud fizikai tapasztalat lenni (pl. pofon) egy energia, ha van legalább két szereplője, egy valaki, akivel teszik, s egy valaki, aki teszi (látszólag).

Személyként azonosulva valamelyik oldalon képzeljük el magunkat. Ez az illúzió.
Valójában minden benned, Önvalóban, Lét-Én-ben van. A tiszta ürességedből felbukkan az agresszió energiája (is), táncol egyet és eltűnik. Mindaddig, amíg a Föld tudatossága fel nem ismeri az agresszió nem Önvalóságát. Azaz amíg az emberek többségében fel nem számolódik az azonosulás az agresszió energiájával.

Az is az agresszió energiája (csak kisebb a "hangereje"), amikor egy jól irányzott, gyenge pontot támadó mondattal beszólunk valakinek. Vagy amikor a féltékeny fél kiszúr a "másikal", hogy az ne tudjon valamit megtenni. Nem történik fizikai bántalmazás, de attól még fizikailag jelen van az agresszió.

Az élet, ahogyan és amilyennek látjuk, tükre annak, hogy miként vélekedünk, értékeljük!!! az Én-t.
Ha a vélekedésünk önmagunkról, akárcsak tudatalatti szinten, akár tudatosan teljesen elnyomva, szól olyasmiről, hogy Én biztos, hogy sosem leszek agresszív és elítélem az agressziót, akkor ..... ez bizony a mélyen - önmagunk elől - elrejtett azonosulás magával az agresszióval. Hiszen mi másért kellene nekem harcolnom magamban vagy akár kívül is az agresszió ellen? Vagy elítélnem? Ha nem azért, mert érzem, hogy bennem van, és azt hiszem (tévesen), hogy én ilyen vagyok, vagy lehetek ilyen.

Ez különös módon együtt jár azzal a szintén tudat alatt pihenő hitrendszerrel, hogy "félek, hogy áldozat vagyok, áldozat vagyok, vagy félek az agressziótól, vagy hogy áldozata lehetek". A tettes és az áldozat ugyanazon az energián "van rajta". Ezért tudatalatt nincs különbség aközött, hogy az agresszió melyik oldala nincs bennünk megengedve.

A lényeg ilyenkor is az, hogy van valami, ami már van. Mint pl. az agresszió. S nem engedjük meg, pedig már van. Ezért újra és újra felbukkan, akár külső formában (pl. a pofon) vagy belső formában, pl. mikor félek, hogy bántani fognak, vagy mikor attól félek, hogy én fogok neki behúzni, ha ezt még egyszer meg meri tenni :).

Akár külsőként, akár belsőként bukkan fel, továbbra is ugyanaz a lényeg: egy energia, ami már van és nincs megengedve.
Azaz a megrekedtsége van. Nem tud áramlani. Ezért nem tud eltűnni. Ezért jön újra és újra. Míg meg nem tanuljuk felismerni, megengedni (nem személyként, hanem Önvalóként), tudatosan, odafigyelve rá. Annyira, hogy ha van mögötte másik megrekedt energia, akkor azt is meglássuk, meghallgassuk, ezáltal feloldódhasson az is a megengedőségben.

Mindegy, hogy melyik "ponton" történik meg a megengedés. Történhet ott is, hogy nincs itt a bántalmazó, ellenben itt van a tőle való félelem. Ilyenkor nyilván nem magától a bántalmazótól félünk, hanem az agressziójától.

Így akár a félelemből kiindulva is végig lehet meditálni az energia láncot (ahogy az agressziónál leírtam), végig figyelve az egymás mögött levő megrekedt energiákat.
S ahogy mind sorban feloldódnak, ahogy szétszakadnak az azonosulások, nemcsak a személy, az egó illúziója tűnik el, hanem az élet (mivel tükör) is megváltozik.

Azaz simán előfordulhat, hogy az illető soha többé nem fog bántani, akkor sem ha találkoztok és piszkosul felbosszantod. Lehet, hogy legközelebb egyenesen sírva kér tőled bocsánatot... :), vagy vesz neked egy autót :).

Mert az, hogy ő bánt téged, az benned van, Önvalóban, nem rajtad kívül. Ő is benned van, az agresszió is benned van, aminek a képviseletében őt látod. Ezért, amint felfedezed magadban azt, ahol és ahogyan azonosultál (nem tudatosan) az agresszióval, és ez az azonosulás ilyen módon megszakad, akkor csak az Önvaló marad.
Azt meg nem lehet bántani, nem lehet vele agresszívkodni, nem fél, és nem bánt, nem is okoz félelmet, nem is agresszív. Életként pedig ez fog visszatükröződni az agresszívitás "helyén".

A VAGYOK és az AMI VAGYOK ott "találkozik", "ahol" egyszerre, egyidejűleg igaz, hogy van testem és nincs testem.
A forma, a test miből van?
Hogy tapasztalod most?
Amikor testet tapasztalsz, érzést, látást, szaglást, érintést, hallást, észlelést tapasztalsz ugye? Hogyan, mivel tapasztalod ezt? Ugye magával az érzéssel, észleléssel, látással, értintéssel, stb.?

Akkor mi az, ami VAN?
Az érzés, érzékelés, látás, érintés, stb. ugye?
Nem pedig "A TEST"... Szóval, akkor nincs testem... :), csak ez a látás, érzékelés, érzés, stb. van. S az, mi is pontosan? Mit tapasztalok eként? A TUDATOT, A TUDATÁBAN LEVÉST.

TUDATÁBAN VAGYOK, TEHÁT LÁTOK, TEHÁT ÉRZÉKELEK, STB.

LÁTOK, TEHÁT TUDATÁBAN VAGYOK, ÉRZEK, TEHÁT ILY MÓDON TUDATÁBAN VAGYOK.

Minek vagyok tudatában? Annak, hogy tudatában vagyok :). Hiszen valahányszor látom, hogy látok, érzem, hogy érzek, az mind arról ad hírt, hogy tudatában vagyok.

Látom, azaz tudatában vagyok. Mit látok? Azt, hogy látok, azaz mit látok? A Tudatot.
Azaz soha nem testet látok. Azt látom, hogy látok. Azaz nincs test, csak a Tudat van. Azaz nem a test vagyok. Azaz a Tudat vagyok.

DE:
Ugyakkor, amit látok, az test. Amiként látom a látást, az test. Aminek nézem a látást, az test. Az forma. A test így hát a látásom FORMÁJA.

Így bizony a test = TUDAT. A test = a TUDAT formája. A test = a TUDAT kifejeződése, áramlása, megtestesülése. A Tudat "testté válása", miközben ugyanakkor marad a TUDAT változatlanul.

Így bizony van test, van forma és tapasztalom is.

Így van a SEMMIBŐL a MINDEN. Így EGY a SEMMI és a MINDEN, a forma és a forma nélküli. Így Egy a van testem és a nincs testem. Így Egy a VAGYOK és az AMI VAGYOK.

Ennek teljes megértése nem elme. Ennek teljes megértése a VAGYOK megélése, megengedettsége. Azért értem, mert EZ VAGYOK, és csakis innen érthetem. A magam megéléséből. Éld meg... Képes vagy rá... Ez TE VAGY.

Szembenézni azzal, ami bennünk van valójában nem félelmetes. De a szembenézés úgy tesz, mint valami kapuörző sárkány a mesékből :). Félelmetesnek tetteti magát :).
Ámde te átlátsz rajta... Mert ahonnan látod ezt a félelmet, az maga a félelem nélküliség, a Tudat, ami vagy.

Ráadásul mit is tudsz tulajdonképp felfedezni magadban? Mivel is kell szembenézned? Azzal, amit igaznak hiszel, érzel magadról... Akkor mitől lehetne ez rossz, félelmetes?

Érzem magamat ilyennek, olyannak... Hiszem magamat ilyennek, olyannak, látom magamat ilyennek, olyannak...

Na és, ha így van, akkor ez még mindig nem AZ, ami érzi, hiszi, látja magát... Lehet, hogy rossz az, aminek érzi, hiszi, látja magát és rossz érzés ezt érezni a felfedezéskor. De hát így tudjuk észrevenni, hogy ezek a "rosszak", félelmetesek, még mindig nem az ÉN, hanem csupán ennek hitei, érzései, meglátásai...
NEM AZ ÉN.

Szóval, amikor az elmében Én-ként rögzült értékeléseket figyeljük, akkor - mégha rosszak is - a NEM ÉN-t fedezzük fel. Akkor meg lehet ez rossz? Lehet rossz azt észrevenni, hogy ezt mind elhittem magamról és nem is igaz?
Lehet az rossz, félelmetes rálátni, hogy ezek a NEM Én-nek, amik Én-nek tűntek eddig, hogyan takarták el, hamisították meg a valódi Én tisztánlátását?
Ugye nem? :) :)

Hát nem csodálatos, hogy magunkba mélyülve ezt is láthatjuk, felismerhetjük ezeket a hamisságokat? És ennek ismeretében többé már nem dőlünk be nekik?

Azaz marad az eredendő, a tiszta Lét, Szeretet, Tudat, torzulás nélkül :).
Szóval akkor számít a szembenézés félelme? Ugyan már... Na és, ha ott van... Szabad neki... Legalább kiderül milyen értelmetlen... :) :) :), kiderül, hogy a semmitől félünk.... :) :) :)

Mikor azt mondom "Én Létezés" "Én Tudatosság (Tudat)", akkor ez =
"Te Létezés", "Te Tudatosság".
Mert
ÉN = TE.

Mert nem létezik külön Én és külön Te.
CSAK A LÉT = ÉN = TUDAT/TUDATOSSÁG = TE létezik.
Minden "más" ennek a kifejeződése, ennek a tapasztalata.

Tapasztalati, tapasztalási szinten Én más vagyok, mint Te. Helyesebben fogalmazva mást tapasztalok mint te. Helyesebben ez 2 féle tapasztalat ugyanabban az Én-ben.
Mindkétféle tapasztalat a Lét-é. Minden tapasztalás az övé.
Mert csak ez a valós létező. Nincs más alany, aki létezne, aki tapasztalna.
Itt találkozunk mindnyájan. Létként,
Tudatként, Szeretetként, ugyanebben. Itt mindnyájan ugyanaz az EGY vagyunk, egyek vagyunk, el nem választva, el nem különülve egymástól. Egyformán, egyformán Lét-Szeretet-Tudatként.
Itt és így = az Én és a Te.

Ezért mindegy, hogy azt mondom-e "Én Létezés" vagy azt, hogy "Te Létezés". Ezért, amikor azt mondom "Én Létezés", akkor nyugodtan behelyettesítheted, hogy ezt Te mondod, hogy "Én Létezés". :)

Mikor egy embert értékelünk, önmagunk értékelése tükröződik vissza, és az, amilyen értékelési rendszer (a feltétek, szempontok) működnek bennünk.

Íme példában:
Pl. mikor bedühödünk, mert a "másik" a nyakunkra áll a boltban a polcok között, akkor ez még csak a felszíne a dühnek. A mélyében az van, amire ez a "rám állás" emlékeztet, amit tükröz abból, ami eddig bennem lappangott, csak nem vettem észre. Pl., hogy semmibe vesz, nem számítok neki, levegőnek néz, nem tisztel, azaz nem értékel.

Azaz NEM ÉRTÉKELI A JELENLÉTEM.

Azaz mikor őt ezért úgy értékeljük, hogy milyen "bunkó", akkor ez is, ismét csupán a felszín. Valójában nem ezzel van bajunk.
Hanem azzal, hogy emlékeztet minket arra, hogy nem értékeljük a jelenlétünket, semmibe vesszük magunkat, értéktelennek tekintjük magunkat.

Vajon igaz-e ez a negatív önértékelés?
Abból a szempontból igaz, hogy az az énkép, mely szerint valaki vagyok, akit leértékel(het) a másik, az valóban "értéktelen", az az Én(kép), hogy ez a valaki semmibe van véve, az valóban értéktelen, az az Én(kép), hogy valaki vagyok, akivel valaki bunkó, akit nem tisztelnek.

Az Énképre mindez igaz. Igaz, mert ez az énkép valóban értéktelen. Értéktelen, mert mindez az Énre nem igaz.....
Mert semmi köze az igazságsághoz, nem valós. Helytelen az értékelés. :)
Abból a szempontból is igaz, hogy ezzel a helytelen önértékeléssel azonosulva, ez = azzal, hogy Én(kép) magam nem értékelem a jelenlétemet. Valóban hibádzik az önértékelésem.

Abból a szempontból pedig nem igaz, hogy NEM EGY VALAKI VAGYOK, aki értékelve van, és mégcsak az a valaki sem vagyok, aki a másik ember tette révén úgy tükröződik, mint a leértékelt valaki. Nem az vagyok, aki ön-leértékel, nem az vagyok, aki le van értékelve. Nem az vagyok, akinek látszom a tükörben zajló történetben.

Ő a hibás ezért?
Dehogy... Ő csak tükröz. Segít ezt felismerni.
Akkor Én vagyok a hibás?
Dehogy.... Hiszen, amíg mászott a nyakamra, addig nem vettem észre, nem tudtam, hogy nem értékelem magam. Akkor hogy lehetnék hibás önmagam nem értékeléséért?
Ez az ön-nem-tudatom mondhatni természetes következménye.

Nincs hibás sem.

Tükröződés van. Tapasztalás van a tükröződésben. S ebben a tükröződésben tükröződik a legértékesebb....
VAGYOK. Létezem.

Ennek a semmibe vétele, nem tisztelete, tükröződik abban az érzésben, hogy "a bunkója semmibe vesz, a nyakamra mászik annyira nem tűnik fel neki a jelenlétem".
S ahogy a VAGYOK, A JELENLÉT semmibevétele tükröződik vissza, úgy és ezáltal az tükröződik vissza, hogy még a semmibevettség is csak akkor VAN, ha VAGYOK. Így még ezáltal is a LÉT tükröződik vissza.

Azaz (értékesen) mindegy mi történik :), mert a LÉT így is, úgy is visszatükröződik. Csak tett egy értékelős kört :) :), csak táncolt egyet az értékelés nevű lézershow. :) :)

Nincs semmi, amit "meg kell szüntetnem", sem fájdalmat, sem bánatot, sem a betegséget (!), sem bántást, sem hibát, sem tévedést, sem "nekem ez nem megy-et", sem a személyt (!), sem a komfort zónát, sem a magányt, sem a társas-ságot, sem a jót, sem a rosszat, sem a beléjük vetett hitet, stb....
Nincs semmi, amit meg kell szüntetni...

MERT NEM MEGSZÜNTETNI KELL ŐKET....
A megszüntetni akarásuk = megteremtésük ezen a módon. Miért?

Mert mikor meg akarok szüntetni valamit, akkor előbb ennek léteznie kell, hogy utóbb megszüntethessem!

Ráadásul kell bele egy megszüntető, az Alany, aki megszünteti.

Így hát a megszüntetni akarás megteremti a megszüntetendő dolgot és az Alany (Én) képzetét, majd mikor a végeredmény rossz és rosszabbodik, akkor a megszüntetni akarás erősödése még erősebben teremti mindezeket. Ezért SOHA nem jut eredményre.

A megszüntetni akarás megszüntetni akarása (!) :) ugyanezt jelenti.
SOHA nem jut eredményre.

Hogyan van ebből VALÓDI "EREDMÉNY"?
Úgy, hogy felismerjük: hogy a fentiekkel próbálkozni fölösleges, értelmetlen
megengedjük, hogy ez legyen
és megengedjük, ami és ahogy VAN, azzal az értékeléssel együtt, mely szerint "hűha, akkor nekem most meg kéne engednem, hogy beteg legyek, fájjon, bántsanak, stb. és ne múljon el :).

Ez az utóbbi viszont NEM VAN. A megengedem, ami és ahogy VAN, "leszed" arról a jövőben levésről, ami elképzeli, hogy miféle szörnyűségek lesznek veled, ha meg kell engedned mindezeket a "rosszakat". Ez MOST NEM VAN. Csak a gondolat, elképzelés VAN, a tartalma nincs. :) = Nincs mit megszüntetni. Csak felismerem, ami és ahogy VAN.

Ha pedig már VAN, épp a MOST-nak ebben a pillanatában valami, amit úgy értékel az értékelés, hogy "rossz", akkor felismerjük:
Amit meg akarunk szüntetni, az valami, ami felbukkant a VAN-ban, ami VAGYOK és aminek ez nem a tulajdonsága, minősége, sajátsága. Ha felbukkant, akkor el is fog tűnni, hisz a felbukkanása azt mutatja, hogy nem örök. Azaz nem kell megszüntetni, eltűnik magától.

Ha nem tűnik el magától, az, ami felbukkant, akkor = újra és újra megteremtem. Mert a VAGYOK-ban a VAGYOK-ként nincs ott (mint a fájdalom Julinál), azaz már eltűnt, már elmúlt. Viszont újra feltűnik. Valami újrateremti.

A fókusz fennakad-e, újra és újra megakad-e ezen a bizonyos "rossz-on", ami folyton feltűnik?
Ha igen, akkor azért teszi,, mert a "szemüveg" szűrő-lencséje rejlik mögötte és tudatosulásra vár, mert épp itt van a "szakadék", az elkülönültség önmagam és önmagam között.

Így hát tudatos figyelő-megengedéssel felismerem (nem megszüntetem), hogy mi van mögötte.

Ez a megrekedtség megszünésének folyamata. Nincs benne alany, aki megszüntet, s nincs benne semmi, aminek meg kéne szűnnie. Csak tudatosság, figyelem, odafigyelés, megengedés van benne. Ez a feloldó, megszüntető erő. A transzcendens. Ez is az Önvaló. Ez az Önvaló minősége, sajátossága, "gyógyító ereje", "szeretetté változtató ereje".

Az, ami megszüntetni akar, ami azt hiszi, hogy az ő megszüntető tevékenységén múlnak a dolgok, hogy tőle függ, hogy elmúlik-e az a "rossz", az Én-nek látszódhat.... De nem az Én, csak az Én illúziója. Ez (is) tűnik úgy, mint a személy, akinek személyes vágya, hogy ez a.... elmúljon. Mikor ezt látod, megtaláltad azt, ami nem vagy, ami nem az Én. Ezzel együtt azt is megtaláltad, ami VAGY.

Mert ez látja, ez érzékeli, ez tapasztalja önmaga terén belül mindezt az egészet, amit leírtam, a személy felismerésével együtt.
Ez VAGY. És nézd, lásd, ismerd fel innen, erről, hogy ez nem akar megszüntetni semmit, nincs baja semmivel sem. Mégis megszűnik, elmúlik benne minden, csak Ő marad, csak Te maradsz.