Azert valos a személynek a vilag es a sztori, mert saját magát valosnak hiszi. Testileg hiszi, h enyem a test, a kez, a lab.

Mivel magát valosnak erzekeli, mindent valosnak erzekel maga korul, es mindenkit. Valosan latom, h ott ul.

Nincs olyan, hogy megvilágosodott személy. Ez egy teljes félreértés. De a nehézség az a kereső számára, hogy egy energia löki, ama vonzó elképzelés felé, hogy valaki más talált valamit, amit én is meg tudok találni. Mert abban a hitben nőttünk fel, hogy az erőfeszítés eredményt hoz. Szóval, ha az erőfeszítés eredményt hoz, és hallottunk valami úgynevezett megvilágosodásról, vagy felszabadulásról, és, hogy tudunk ezért erőfeszítést tenni, hogy megvilágosodjunk, vagy felszabaduljunk, mint az a fickó, akiről hallottunk, vagy az a nő, aki a szatszangokat tartja. Nekik van valami, amit én is akarok. Ha odamegyek, megtanulhatom, hogy hogyan kaphatom meg.
Az álomban még mindig ott van a megvilágosodás, vagy a felszabadulás eszméje, mint valami elérhető dolog. És vannak tanítások, amik megerősítik azt az elképzelést, hogy te egy egyén vagy, választási lehetőséggel. Szóval, most te, mint egyén tudsz választani, hogy önvizsgálatot tarts, meditálj, vagy valami mást tehetsz, és végül megvilágosodhatsz.
Körbeutazhatod a világot, és találhatsz tanításokat, amik felajánlanak valamit, amit megkaphatsz. Akárhogyan is, ritkán lehet találni egy olyan kompromisszummentes kommunikációt, ami semmit sem ajánl fel a keresőnek.
Ez az elevenség, a semmi megnyilvánulása mindenként. Csupán élet történik. Nem valakivel történik. Egy egész eszköztár van itt a tapasztalások történésére, és ezek a semmiben történnek...szabadesésben történnek. Ezek csupán azok, amik történnek. Minden ami van, az az élet. Minden ami van, az a létezés. Nincs senki, akinek volt élete, és valaki, akinek nem. Ez csak az élet létezése életként.
Ez az üzenet, annyira egyszerű, hogy összezavarja az elmét. Ez az üzenet túl egyszerű. Az elméd már mondja is, "Igen, de most komolyan, mi van a megvilágosodás szintjeivel, és az érzelmi blokkjaimmal, és mi van a csakráimmal, még nem teljesen nyíltak ki. Mi van a nyugalmammal - nem vagyok elég nyugodt még. És mi van az egómmal? Valaki azt mondta nekem, hogy még mindig van egóm...egy kicsit kisebb már, de még mindig itt van."
De mind ez az egész elképzelés, kölcsönvett tanítás arról, hogy hogyan kellene létezni. Az ego, az ami történik. Az ego csak van, mint ego. A gondolkodás csak létezik, mint gondolkodás. Ez csupán a létezés. Csak a létezés van. Itt nincs semmi más. Senki sem irányítja ezt. Nincs végzet, nincs Isten, nincs terv, nincs előírás, nincs hova menni, mert csak időtlen létezés van. A létezés teljesen egész, ahogy van. És ez élettel teli, eleven, és isteni, és pompás, és ez azonnali. Ez nem egy fogalom arról, hogy 'itt nincs senki'. Ez nem valamilyen elképzelés arról, hogy 'nincs hova menni'. Ez az elevenség, ami a testben van, pont most. Tiszta létezőség van, tiszta elevenség. Ez az. A történet vége.
-Tony Parsons-

Ne akarj semmit, csak lásd a történést.
A gondolat nem válasz.

(Van még kettő... egy figyelő, és valami, ami tudatában van a figyelőnek...) A figyelem mozdul. Tudod irányítani? Vagy csak látod, hogy mozdul? Maradj itt, ahonnan ez látva van. Mit tudsz mondani most? Mondd azt, ami most van! (ide az elme nem jöhet)

És ki figyel? Nézd meg. Nem tudsz semmire sem támaszkodni most, csak arra, amit látsz.

(Elméből próbáltok válaszolni. Merd elengedni!) Az elengedőt is. A megfigyelőt is. Mi marad? (A figyelő illúzió, mintha nem lenne igaz...) ... még ez is egy gondolat. Vélt tudás. Még jobban tedd le az elmét. 

Ha belezavarodtál, az jó. Akkor nincs irány. Mi van most? Nincs irány. Nincs kapaszkodó. NINCS SEMMI, AMI SEGÍTHETNE!
Mi van a csenden túl?

NEM TUDOD A TUDÁST ELHOZNI. Az én akar jönni, de ami nincs, az nem tud menni sehova. LÁTJÁTOK MÁR, HOGY SEMMILYEN TUDÁS NEM ÉR ITT SEMMIT? Nem segíthet.

A semmin csak a semmi juthat át. Mert A VALAMI NEM LÉTEZIK.

SEMMILYEN GONDOLATRA NEM TUDSZ TÁMASZKODNI.

SEMMILYEN TUDÁS NEM FÉR BE A SEMMI PENGEVÉKONY KAPUJÁN.

Minél jobban figyelmen kívül tudod hagyni az elmét, annál kisebb vagy. Ha elfogysz, itt vagy. Semmit sem kell tenni.

Aki itt van mindig, az nincs sehol. Van és nincs egyszerre. Azt pláne le kell tenni, aki le akarja tenni. A cselekvő illúziója. 

A vélt, tanult tudások (pl. tudatosság), amit hallottál, olvastál, ez nem a valóság. Felejtsd el.

Valós, ha elmúlik? Nem. Akkor érdemes komolyan venni? Elmúlik. Ha valós lenne, örökké lenne. 

Leplezz le minden akarást... ami el akar jutni. Ami el akar engedni. Ami siránkozik benned. Panaszkodik.  Vedd észre!

Légy tudatában abban a pillanatban, hogy ami van, az nem panaszkodik, nem akar semmit. Csak van, mozdulatlanul.

TELJESEN MINDEGY NEKI, HOGY MIT AKAR A GONDOLAT. NEM REAGÁL.

A szabadság, a valóság, a könnyedség csak szavak, addig, amíg elképzelés! Elhiszed. Ezek valósággá válnak, ha már NEM JELENTENEK SZÁMODRA SEMMIT!

(Hogyan lehet ezt az állapotot mindig fenntartani?) Úgy, hogy nem akarod fenntartani!

BÁRMIT AKARSZ, ELKÉPZELÉSED VAN RÓLA! ÉS AZ MÁR NEM AZ!

A VALÓSÁGOT HA EGY GONDOLAT MEG AKARJA RAGADNI, SZERTEFOSZLIK SZÁMODRA. Mert az akarás nem az. Nem lehet megragadni, CSAK FELISMERNI LEHET, HOGY CSAK AZ VAN. EZÉRT NINCS MIT MEGTARTANI.

Amíg ezt nem látod, addig az nem az. AZT, AMI VAGY, NEM KELL MEGTARTANI, MERT CSAK AZ VAN. A TÖBBI NINCS. Amíg hiszed, hogy van, addig számodra van. De ez a te játékod, nem az igazságé. Az csak hagyja.

Ezért nem tudsz mást, mint az lenni, ami vagy, tehát figyelmen kívül hagyni minden próbálkozást. Nem reagálni rá. AKKOR A CSELEKVŐ ELTŰNIK, MERT FELISMERŐDIK, HOGY GONDOLAT.

Sosem volt cselekvő, csak az illúziója. 
ENGEDJ MINDENT CSAK LENNI. CSAK LENNI. 

Van benned ez a hajtóerő, hogy OK, van egy traumám, egy lelki cuccom, ami miatt ilyen lettem, és hogy nem akarsz ilyen lenni. Szeretnél ebből megszabadulni. Megvan ez az érzés?

Még egyszer mondom, hogy nem kell megszabadulni. Nem azért vagy itt, hogy kiszabadulj belőle, hanem azért vagy itt, hogy megtapasztald.

Azért nem kell a válaszokat tudnod - tudhatod, de az melléktermék -, azért nem kell a válaszokat megértened a miértekre, mert te, mint emberi lény sosem fogod látni a rendező, a drámaíró szemszögéből a színdarabot.

Akármilyen válaszokat gyártasz magadnak, azok mindig is a személyiséged szemszögéből fognak jönni. Itt jön be az a csapda, amibe a legtöbben mindig beleesnek, amikor kialakul ez a szuperspiri, ami mindenre tudja a választ, mindent meg tud magyarázni. És annyira jól hangzik – de ez nem lesz más, mint egy nagyon izgalmas történet a történeten belül, ami látszólag magyarázatot ad, de nem fog megoldást adni.

Mindig meg fogod kérdezni, hogy: „OK, Kunó, de hogy csináljam?”. Ilyenkor elmondom, hogy nem kell semmit sem csinálnod.

Pont ez a lényege, hogy nem kell semmit csinálnod. Nem kell megtalálnod a válaszokat, mert a válaszok pont akkor, pont úgy fognak feléd jönni, amikor arra készen állsz. Pont akkor fog megtörténni benned.

A személyiségeden keresztül semmi mást nem csinálsz, mint folyamatosan, egyre jobban tágítod ki a tudatosságodat, és nem érkezel meg soha sehova. Jól jegyezd meg, hogy sosem fogsz megérkezni. Nem fogsz odaérni. Nem leszel OTT. Soha.

Mert nincs hova megérkezni, mert ez végtelen. Folyamatosan mindig egyre több és több, egyre mélyebb, egyre magasabb, egyre szélesebb, egyre szűkebb, teljesen mindegy, hogy hogyan nézzük, egyre kisebb is meg egyre több is lesz. Értelmetlenek ezek a szavak, de nincs vége. Sosem érkezel meg. Nem lesz olyan, amire tudom, hogy úgy vágysz, hogy egyszer csak hátradőlsz, és azt mondod, hogy: „Minden rendben van.”. Illetve akkor lesz ez, amikor nem akarod, hogy ez legyen.

Akkor fogsz megérkezni, ha nem akarsz megérkezni. Az a lényege, hogy megéled azt, hogy pont ott vagy, ahol vagy, és hogy nem kell kutatnod a válaszokat.

(Kiss Balázs Kunó)

Ismered a tehetetlenség érzését, amikor fájdalmat, dühöt érzel azért, mert valamit nem tudsz megakadályozni, valami megtörténik veled… olyan, ami benned félelmet, fájdalmat és szenvedést kelt, és tehetetlen vagy ellene. Frusztrált vagy, kikéred magadnak, de egyszerűen túlmutat a hatáskörödön, és te mégis benne vagy. És, hogy pontosítsuk: ez a hatalmi játszma.

A hatalmi játszmában részt vevő két fél egyik oldala – a hatalmon lévő – abból táplálkozik, hogy ezt az érzést ki tudja váltani a másikból. Hogy megteheti, és ebben senki sem tudja megakadályozni. Mert a másik fél – tehetetlen. Mert áldozat.

Ez a játszma határozza meg az emberiség történelmét. És fura, de csak ez az egyetlen egy dolog az, ami minden, de minden úgynevezett problémánk mögött áll. A hatalom és az áldozat energiája. Ebből a körforgásból azért nem találjuk a megoldást, mert ebben a játszmában mindenki részt vesz, és e játék keretein belül akarjuk mindig megoldani a problémát:

Aki áldozat, azon segítünk. Annak energiát küldünk, legyen az törődés, pénz, étel, figyelem… és mire neveltük öntudatlanul újra és újra minden generációt a Földön? Ha áldozat vagy, megsegítenek. Jönnek mások, megmentenek, nem kell vállalnod a felelősséget önmagadért.

Aki hatalmon van, és a hatalmi játszmában van „felül”, azt pedig egy másik hatalommal szeretnénk eltörölni. Erőt erővel. (Az áldozatoknál pedig gyengeséget gyengeséggel.) A hatalmakat megdöntő hatalmak újra és újra beleesnek ugyanabba a hibába, és megdöntendő hatalommá válnak. Mert abból táplálkoznak, csak azért élnek, mert élvezik azt a játékot, hogy vannak, akikben fájdalmat okozhatnak.

Ezt szeretném újra leírni más szavakkal, mert nagyon fontos és ez a kulcs: Csak a hatalomért magáért játssza mindenki ezt az energetikai adok-kapokot, és ez azért sikerül, mert van, aki áldozat lehet, akit aztán megmentenek. S aki áldozat, valahol az életében, egy más területen elkövető. Aki elkövető, valahol valamikor áldozat.

És ebbe lélegeznek bele gyerekeink az első pillanattól kezdve, mert nem látnak mintát arra, hogy hogyan lehet ebből kitörni. Anya és apa ugyanúgy fogja a kicsit játszani az áldozat és a hatalom játékát.

Na de mi a kiút?

Egyszerű, de elsőre talán nehéz. Csak azért tűnik (!) nehéznek, mert nem vagyunk hozzászokva: ne vegyél részt a játékban.

A játékban nem részt venni nem azt jelenti, hogy nem fordítod oda a szemed, ahol ez történik és nem azt jelenti, hogy érzéketlenné válsz. Azt hiszem az emberiség ezzel próbálkozott: rideggé válni a bennünk és a világban zajló fájdalomra (és hatalomra) vagy elmenekülni előle. Attól, hogy kikapcsolod, attól hogy az erdőben élsz, és becsukod a szemed, attól még részt veszel benne AZZAL, hogy nem akarsz benne részt venni.

Ördögi kör: hiszen ha nem _akarsz_ valamiben részt venni, azzal erősíted. Ugyanúgy a hatalmi játszma áldozata lettél, hiszen te nem _akarod_, hogy veled ezt játszák. Tehát, hogyan ne játssz valamit, amit nem akarsz játszani?

Úgy, hogy nem eteted. Nem adsz neki energiát. Nem adsz neki figyelmet. Nem nem-akarod.

A legnehezebb: nem akarod megváltoztatni. „De Kunó” – mondod is rögtön – „hát hogy ne akarnám megváltoztatni a szenvedést, a fájdalmat! Segíteni szeretnék, javítani a dolgokon. Most azt mondod, hogy ne tegyem?”.

A kérdés első felével kapcsolatban arra hívnám fel a figyelmet, hogy abban a pillanatban, hogy segíteni szeretnél, javítani a dolgokon, megakadályozni a szenvedést, imádkozni vagy bármit is csinálni AZÉRT(!), hogy ez a szenvedés elmúljon: részt vettél ebben az energetikai játszmában. Érted?

Hiszen aki a hatalmi oldalon van, az még nagyobb energiát habzsol be: „nézd csak mekkora fájdalmat okoztam, irányítom az egész világot!”

És – mint említettem – ezért nincs kiút ebből a játszmából, mert a hatalom a te jó érzéseidből táplálkozik, a te segítő készségedből. A félelemből, a fájdalomból.

A kérdés második fele arra vonatkozik, hogy „ne tegyél semmit?”. Ez a legnehezebb az egészben, és talán a legkevésbé érhető, de ígérem mindent el fogok követni, hogy ezt el tudjam „magyarázni”.

Szóval: tehetsz tettekkel, de ne „úgy”.

Ez alatt azt értem, hogy nem a tetteid maga a lényeg, hanem, hogy az milyen szándékból, milyen indíttatásból indult el. Mert még egyszer: ha te fel vagy háborodva, ha kikéred magadnak, ha félsz, ha javítani szeretnél a dolgokon, CSAK ERŐSÍTED a játékot. Erősíted a hatalmat.

Ez a legfontosabb, hogy ha benned ilyen érzések vannak, akkor kész, a hatalom „nyert”, te bevondótál, és kész. De azt mondod talán, hogy ez teljesen emberi… és én erre azt mondom, hogy ha ez emberi, akkor én nem akarok ember lenni. Tudom, érzem és tapasztalom, hogy lehet nem részt venni a hatalmi játékban. Hogy nem leszel dühös, nem fogsz félni, nem leszel indulatos az elnyomás és a hatalom láttán, nem fogod kikérni magadnak, nem akarsz segíteni másokon, nem akarod megmenteni az elesetteket. Nem vonódsz bele a játékba.

Ugrok egyet: ismered a flow érzését. Főleg a kreativitáskor megélt állapotot, amikor csak teszed a dolgod, és nem agyalsz, nem gondolkozol, csak vagy. Egy csodás hangszerré válsz, amikor pont a megfelelő dolgot teszed a megfelelő módon. És bár vannak gondolataid, nem a gondolatok irányítanak, hanem csak a háttérben meghúzódva segítik a cselekedeteidet. „A flow-élmény egyik legbiztosabb jele, hogy ösztönösen, akár kitörő örömöt érzünk, miközben egy adott feladatot oldunk meg, de a flow-t úgy is le szokták írni, mint egy lebegést, amikor csak az adott feladatra fókuszálunk.” – mondja a Wikipédia.

Tehát, legyél ebben az állapotban. Ebből indítsd a cselekedeteidet. Ne szánalomból. Ne haragból. Ne azért akarj a középpontodban lenni, hogy ne tudjanak onnan kimozdítani. Érted ezt? Ha azért akarod elérni a belső békét, a nyugalmat, hogy ezzel ne lehessen rád hatni, akkor máris részt vettél a játékban! Ezt a legnehezebb megérteni. Csak legyél. Legyél tőle független. Igazából nem is fogod látni már ezt a dolgot. És igen, egy szinten érzéketlen leszel a fájdalomra: mert tudod, hogy ez csak a hatalmi játszma. És nem akarod erősíteni. Nem akarsz belevonódni.

Ha mindenki megérteni ezt, tudod mi történne? Szép lassan eltűnne a szenvedés a világból – pont azért, mert nem akarnánk a szenvedés és hatalom játszmájában részt venni. Pont ezért, mert egyre kevésbé akarjuk megsegíteni az elesetteket, pont ettől nem kap energiát ez az elnyomó és elnyomott játék. Mert az emberek már mást szeretnének játszani.

És mi történik a világban most, erre reagálva? A hatalom még erősebben kezdi el a játékát, még nagyobb erőt mutat azért, hogy még több REKAKCIÓT váltson ki. De az embereknek elegük van ebből a játékból. Nem akarnak már ebben részt venni – egyre többen. Persze vannak, akik továbbra is dühösek, félnek(!), kikérik maguknak, szánalmat éreznek… ők továbbra is benne akarnak lenni ebben az egészben. Ők a hangosak. Őket hallod, őket látod, mert ők rohannak felháborodva, kikelve magukból a hatalom ellen – de ők azok, akik táplálják a hatalmat, ők teremtik újra és újra naggyá az elnyomó erőt. Mert el lehet őket nyomni.

De téged nem lehet elnyomni. Te nem fogsz félni. Nem fogod kikérni magadnak, nem fogsz a középpontodba menni azért, hogy nehogy ki lehessen mozdítani. Te csak leszel. Csak úgy. Flowban. Teszed a dolgot. Nem leszel ideges ezek miatt a dolgok miatt. És nem akarod megváltoztatni ezeket a dolgokat. És pont ettől az egész el fog sorvadni. Nem tudom, mennyit kell rá várni. De ha ez a hatalmi energia – mint mondjuk egy növény – egyre kevesebb táplálékot kap, egyre kevesebb fényt és vizet, akkor el fog korhadni. Ne etesd a hatalom játszmáját. A figyelmedet ne ide küldd, mert ezzel csak növeled.

Csak legyél, flowban, mert így megszabadulsz ettől az egésztől. Nem kell, hogy félj, nem kell, hogy kiborítson, nem kell, hogy dühöt érezz. Ez csak a benned lévő tanult minta, amit a Földön élő emberektől tanultál gyerekkorod óta. Nem kell, hogy így legyen.

Miért vagy itt?

Azt hiszed, hogy kapsz valamit ettől a történettől. Az is egy elterelés, ha azt gondolod, hogy „na majd akkor, ha ez lesz, akkor kapok valamit”.

Valójában már minden a tiéd.

De, csak hogy ellentmondjak ennek: minden a tiéd, de nem vagy tudatában, ezért eljátszod azt a játékot, hogy semmi sem a tiéd, azért, hogy megtapasztalhasd, hogy minden a tiéd. És ez így van rendjén.

Míg keresel valamit, addig azt a játékot játszod, hogy azt keresed. Addig az energiák azt fogják neked folyamatosan megteremteni, azt fogod magadnak létrehozni, hogy keresed. Mindig találsz valamit, de sosem találod meg AZT.

Tehát mikor fogsz eljutni a vágyott helyre? Soha. De amikor rájössz, hogy nem kell eljutnod sehova, akkor megérkezel.

Amikor már azt a játékot játszod, hogy nem keresel semmit, akkor rájössz arra, hogy minden a tiéd.

(Kiss Balázs Kunó: A megengedés művészete)

"Az új év első napján kimentem a friss levegőre, és megfürdőztem a téli napfényben.
Csend van, a mindennapos káosz ismét megpihent egy pillanatra, amikor felkelt a nap.
Sokan azt érezzük, hogy valami most véget ért, és valami új kezdődik, másképpen, mint eddig.
Milyen jól is tudjuk. Hisz minden pillanatban így van. Akár teszünk rá újévi címkét, akár nem.
Minden egyes helyzet, gondokat és érzelem kezét el kell engedni újra meg újra. Ha fájdalmas, akkor azért, ha pedig örömteli, akkor azért. Az új helyzetek kezét pedig mindig pontosan csak egyetlen csodás pillanatra megérinteni, és vele lenni száz százalékosan. Hisz ezek mind jönnek és mennek. De mindig jelen vannak velünk élesben, és teljes mértékben. Egy egész életen át.
A ragaszkodás a jövő-menő fájdalmakhoz és a jövő-menő örömökhöz a legnagyobb emberi csapda.
A változó világ elkerülhetetlennek tűnő elmejátéka.
Sokaknak pedig fogalmuk sincs arról, hogy hogyan is szálljanak ki ebből a körforgásból.
Folyton ugyanazokat a köröket futjuk.
Sokszor fel sem tűnik.
Vagy ha látjuk is, levonjuk a szokásos következtetést, hogy nekünk nem megy, vagy hogy még többet kell harcolni, és visszatérünk ugyanabba a körbe, amiből éppen szabadulni szerettünk volna.
A változó világ tükrei mindig azt mutatják, amit a világra vetít az elménk. A szépet és a csúnyát is. De kikeveredni nem tudunk belőle, mert mindig azt látjuk megvalósulni, amire belül figyelünk.
Mert a belső feszültséghez olyan szinten szoktunk hozzá, hogy már nem is tudunk róla, hogy bennünk van.
Így folyamatosan generáljuk ugyanazon helyzeteket, csak mindig új felállásban.
Félünk, hogy nem lehetünk sikeresek, és bebizonyosodik. Félünk, hogy nem szeretnek, és bebizonyosodik. Félünk, hogy nem lehetünk szabadok vagy felhőtlenül boldogok, és bebizonyosodik.
És mindezt megpróbáljuk meghaladni egy láthatatlan, de állandó feszültséggel.
Pedig ez soha nem oldja meg. Ahogyan eddig sem. Akárhogyan is variáljuk az eseményeket.
Mert ideje lenne fellélegezni. Abbahagyni kötődni a változó fájdalmakhoz és örömökhöz.
Ezeket megéljük, igen. Ezek sokat adhatnak, igen. De abban a pillanatban, ahogyan megjelentek, tudnunk kellene tovább is haladni mellettük. Egy pillantás abba, ami akkor van, azután pedig pillantás az újba. Az ismeretlenbe.
Letenni azt a tévképzetet, hogy az ismert dolgok nyújtanak biztonságot.
Felfedezni azt a bölcsességet, hogy az egyedüli stabil pont bennünk van, a legmélyünkön. Túl a változó örömök és fájdalmak birodalmán.
Mert mi magunk vagyunk a végtelen szépség és öröm forrása.
Nem csak elméletben vagy metafórikusan.
Hanem úgy igazán.
De úgy, ahogyan a legbátrabbaknak is szembe kell nézni ezzel, anélkül, hogy a múlt eredményeire támaszkodnának, úgy a legfélősebbek is pillanatok alatt felfedezhetik a csodát, mert nem kell hozzá semmilyen ügyesség.
Csupán őszintének lenni önmagunkhoz, abbahagyni hihető okokra hárítani a belső elégedetlenségünket, és fejest ugrani a legédesebb nektárba, a pillanat csodájába, elvárások nélkül.
Lehet, hogy az önképedet csiszolgattad eddig, de most pont ez az, amit elsőként le kell, hogy tegyél. Abba kell hagynod menekülni és harcolni. Jobbnak lenni akarni, boldogságot keresni akarni, megfejteni akarni, előre haladni akarni, és minden akarást, és minden tiltakozást is.
Mindig csak egyetlen pillanatra, de azt úgy igazán.
Ezek helyett pedig tiszta szemmel látni azt, ami van. Erőlködés nélkül, pörgés nélkül, csüggedés nélkül, harag nélkül, önsajnálat nélkül, mások és önmagunk hibáztatása nélkül.
Félretéve minden magyarázatot és kifogást.
Az összeset.
Egyszerre.
Fellélegezve, saját belső poklunk tüzének fájdalmától távol.
Fellélegezve.
Teljes odaadással és figyelemmel.
Mosollyal.
Örömben.
Szeretve.
Merészen.
Szárnyalva.
Közelségben.
Játszva.
Itt és most."

(Nerella)

Játsszunk, érzékeljünk! Furcsa lehet, ahogyan most irányítom a figyelmedet, de csak engedd meg, hogy gyere velem erre az aprócska felfedezőútra, erre a megfigyelésre:

Most ha összeérinted két ujjadat, ezt az érzetet, tehát azt, hogy összeért az ujjad, "hol" érzékeled? "Honnan" érzékeled? "Ugyanonnan" érzékeled, "ahonnan" érzékeled azt, hogy látsz valamit a szemeiddel. "Ugyanott" érzékeled az ujjad érzetét, mint "ahol" érzékeled a látványt. Nem igaz? És ezt a kettőt "ugyanott" érzékeled, "ahol" érzékeled azt, amit hallasz. Ugyanott érzékeled azt, amit hallasz, ahol érzékeled, hogy a másik kezeddel mit érzékelsz. És ha iszol egy korty vizet, ennek az érzetét, hőmérsékletét, állagát, ízét, ezt ugyanott érzékeled, ahol érzékeled azt, amit látsz, hallasz, tapintasz. Amilyen illatot érzel. Éppen most. Ugyanott érzékeled mindezeket. Ugyanitt. Nem bárhol ott. Nem ott. Itt. Itt érzékeled amit látsz, amit hallasz és amit ízlelsz. Ennek az „ittnek” vajon van helye? Elhelyezkedése? Ennek az „ittnek” van kinézete? Ennek az „ittnek” van színe? Ennek az „ittnek” van hangja?

Aztán játszhatunk egy olyat is például, hogy itt, ahol most ülsz, vagy fekszel, megfigyeled, hogy aki a szemeden keresztül néz, az ugyanaz a valaki, aki a füleden keresztül hall, ez ugyanez a "valaki". Ugyanaz, aki egyszer megfogant és végig élte a magzati korodat. Aki megszületett, az ugyanaz a "valaki". Aki végigélte a pici gyerekkorodat, az egynéhány éves korodat, és amikor bölcsődébe meg óvodába jártál, az is "ugyanaz a te" vagy. Aki végigjárta az általános iskolát, az ugyanaz az önmagad. Aki végigjárta a felsőbb iskolákat, aki munkát vállalt, aki éli a mindennapjaidat, ez is még mindig ugyanaz.

Hogy mégis mi tesz téged "egyedi valakivé"? A jellemzőid. Ha a jellemzőidet elvesszük, ha nem az számít, hogy hol vagy éppen, ha nem az számít, hogy hogyan érzed magad, ha nem az számít, hogy mire gondolsz, ha nem az számít, hogy mit teszel éppen, ha nem az számít, hogy hogyan nézel ki, akkor vajon mi marad?

Nos, ami marad, az továbbra is van, itt van, létezik. Létezel. Továbbra is létezel. És mindig létezel. Mindig is itt vagy. Erre mondják azt is, hogy itthon vagy, vagy hogy megérkeztél. Ez a csend, ez a könnyedség, ez az egyszerűség, ez a nyugalom, ez ugyanaz, mint az öröm és a szeretet, és a szerelem. De van, amikor a nyugalom köntösébe bújva van jelen, és aztán van, amikor az elmében megjelenik egy gondolat és elindul a testedben egy feszültség. Majd összeszorul a gyomrod. De te, aki érzékeli a gyomrodat és a feszültségedet, te nem vagy feszült. Csak a tested és a lelkivilágod. Az a te feszültséged. Az a te testedben zajló dolog. Te viszont nem a feszültség vagy. Te bármikor visszatérhetsz ahhoz, aki, ami mindezt tapasztalja...

Minden dolog egy nagyobb dolog része – egészen az átgondolhatatlan végtelenségig. A szerveink sejtek összességéből állnak, ugyanakkor egy nagyobb energetikai összefüggés alkotóészei. A test pedig egy fizikai konstrukció, amely egy olyan térben működik, amit gondolataimmal és érzéseimmel töltök meg. A körülöttem lévő mátrix pedig meghatározza történeteimet, tapasztalataimat, melyeket jól vagy rosszul élek meg. Hogy miért pont a haragos szomszéd vagy az idegrendszert próbáló munkahely? Mert ezen a hullámhosszon rezgek.

Lásd másként! A helyzet soha nem független tőled! Állj meg az adott szituációban és csak arra figyelj, hogy mi zajlik benned. Ha feszültséget és elkeseredettséget érzel, akkor hologramként rendeződik le sejtjeid világába, ám ez a folyamat fordítva is igaz! Amit elfojtott érzelemként az izmaidba szövődik, ugyanaz valósul meg számodra a formai világ tágabb terében is. A munkahely vagy a környezet szorítása nem más, mint a szöveteidbe temetett szorultság.

Változtasd meg vizsgálódásod irányát! Ismerd fel a benned élő érzést és csak engedd meg, hogy felismerésként tudatod felszínére jöjjön. Tedd fel magadnak a kérdést: Miért ezt a sávot választom? Bármi is történt velem, függetlenül attól, hogy emlékszem-e rá vagy be tudom-e azonosítani – tudatosítsd, hogy az aktuális pillanatodban már nincsen. Pusztán egy lélek-emlék, mely rezgésként elhangolja az alaptermészetedet – a könnyedséget.

Hogyan is lehetne bárkit megnyugtatni, hogy ne idegeskedjen, és ne aggódjon egészségéért, ha úgy tudjuk, hogy a mi kezünkben van a megoldás. Harcra késztet az elménk és értelmünk, hogyha valami elromlott, akkor meg kell javítani. A törekvésbe tesszük az energiát és onnan várjuk a gyógyulást. A test szintjén tennünk kell a jobbulásért, törekvésre van szükség a változásért. De van ezen a ponton egy láthatatlan kulcs!

Egy pillanatra állítsd le a benned feszülő motort és csendesítsd le a hajtóerőt. Csak nézz szembe vele! Ez most nem szép és kellemes, hanem fájdalmas vagy rendellenes. Érj el ahhoz a kulcshoz, ahol vállat rándítva megkérdezheted: „Na és?” A kulcs az, hogy nincs különbség. Egy állapot, vagy a jelen valósága név és címke nélkül, tudatosítás nélküli, kategória hiányos, nem értékelhető és nem analizálható figyelés. Semmi. Ennyi… csak ennyi… érzed a lélegzetedet? Érzed, ahogy figyelsz? Érzed, ahogy szépen lassan nem történik a fejedben semmi? … Érzed, hogy nem tudod ki vagy és hol, és hogy mi az, ami nyomaszt?... Érzed, hogy nincs olyan, hogy baj? … Ezen a ponton nincsen történet, csak egy tiszta tudati pont – egyfajta kilépés. Ez az elhalkulás, lebontás, belső csend a kulcs, mely megnyitja a teret a benned lévő végtelen békéhez. Akárhányszor „ide belépsz”, a lélek és ezáltal a test is pihen